Ahogy
leszállt a gépem egyből lelkiismeret furdalásom lett. Hat év. Hat éve nem
voltam itthon. Hat éve csak egy nyomorult cél lebeg a szemem előtt, és ennek a
célnak az első felét csakis egy másik kontinensen érhettem el.
- Ténia! – egy kéz emelkedett
a magasba és erősen kalimpálva kandikált ki a tolongó emberek feje felett. Újra
a nevemet hallottam, de még a hang tulajdonosát, apámat, nem láttam sehol.
Mikor már kezdett oszlani a tömeg, mindenki megtalálta a szeretteit, feltűnt az
rám várakozó személy is. Apám már az ötvenes éveit taposta, haja barna volt,
néhol ősz tincsek tették cifrábbá. Az elmúlt időben kissé lefogyott, a régi
bőrkabátja, amit már körülbelül születésem óta nyúz, úgy lógott rajta, mint aki
két számmal elnézte a méretét. Halvány mosolyt küldött felém, mikor észrevett.
Én is felfelé görbítettem a szám szélét és határozott léptekkel elindultam
felé. Közelebbről egyből feltűnőbb a változás, amin átesett. Mindig is erősen
csontos volt az arca, de most már túl csontos, vékony, ráncos vonalak húzódtak
a szeme alatt.
- Jól nézel ki – mért végig. Mit
sem törődve megjegyzésével, ledobtam a kézipoggyászom és szorosan magamhoz
öleltem.
- Hiányoztál – suttogtam a kabátjába
és erősen beszívtam az ismerős „apa illat”-ot – Azért én nem mondatom, ugyanezt
rólad – utaltam vissza a külsejére, abszolút úgy néz ki, mint egy a kínok
kínját megélt özvegy.
- Nem lepődök meg. Tudtam,
hogy szóba fogod hozni – mondta magára erőltetett vigyor kíséretében. Legalább
próbálja magát tartani.
- Most már itt vagyok. Együtt
mindent megoldunk! – fogtam meg bíztatóan a kezét. Együtt, persze. De amit én
akarok, azt csak egyedül intézhetem el, ő nem keveredhet bele.
Jó fél
óra autózás után. Megérkeztünk a jó, öreg házunkhoz. A kocsiból – fogalmam
sincs honnan – apa előkeresett nekem egy térképet, hogy meg tudjam keresni a
munkahelyem székhelyét. Legnagyobb megdöbbenésemre a Rendőr-főkapitányság csak
pár utcányira volt.
- Megérkeztünk – jelentette be kevésbé lelkesen.
- Holnap már kezdek is a munkahelyemen, de előtte még
szeretnék kimenni anyu sírjához – osztottam meg vele terveimet, miközben lazán
kiszálltam az autóból. A ház semmit se változott, legalább is kívülről nem.
Anya rózsái még mindig illatoznak a házhoz vezető járda mellett, így elkábítva
a hozzánk érkezőket mesés illatukkal. Olyan ezerkilencszáz-hatvan környékén épülhetett
a vörös téglákból készült ház. Párszor felújítottuk ugyan, de azért még ráfért
egy kis pofozgatás. Tiszta kívül, trágyadomb belül. A szemöldököm a homlokom
közepére szaladt, ahogy megpillantottam a nappalit, és ugyebár, ha a legelső
helyiség így néz ki, akkor a többivel sem jobb a helyzet. Próbálom megkeresni a
megfelelő szót, talán „rumli” vagy esetleg „trehányság”… nem, nem egyik sem
tükrözi azt, ami itt látok. Inkább „atombomba-támadás”-nak nevezném.
- Tudom, tudom. Nem igen jöttem ki a felmosóval – tette
le elém a csomagokat apa. Felmosóval? Ide egy komplett tisztító brigád kell.
- Oké, értem én, férfiból vagy, de ez azért nem mentség
erre – mutattam végig a nappalin. Még jó, hogy csak ezt láttam, lehet a lakás
többi részére nem is vagyok kíváncsi.
- Anyád halála pedig nem volt mentség arra, hogy
elutazz Amerikába – vág vissza nyugodt hangon. Egy-egy, nem mintha szócsatázni
szeretnék vele.
- Nem fogunk ezen összeveszni! – figyelmeztettem és
beljebb merészkedtem a vártnál jobb állapotú lakásba. A konyha már jobb
látványt nyújtott, apa nem tud főzni, gondolom nem is próbálkozott vele, így a helyiség
elég ép maradt. Kezeimet végighúztam a fekete márványpulton, becsuktam a szemem
és elképzelt anyát, ahogy itt sürgött-forgott.
- Mi lesz a
vacsora anyuuu? – sikítottam izgatottan. Ő csak egy pillanatra nézett fel a
tűzhelyről, oldalra fordította a fejét és rám mosolygott.
- Lasagne és a
titkos összetevőkből készült salátám – válaszolta sokat sejtetően. Vágyakozó
sóhajom hallatán csak hangosan felkacagott és minden figyelmét a főzésre
összpontosította.
- Megjöttem!
Hol vannak az én szépségeim? – jelent meg apu. Éppen a nyakkendőjét lazította
meg, amikor feltűnt a konyha ajtajában.
- Szia,
drágám! – lehelte anya.
- Milyen finom
illatok – szippantott ráérősen a levegőből, majd egy sors mozdulat a karjába
kapott – szia, tökmag! – üdvözlésképp csókot lehelt homlokomra, majd a
karjaiban tartva leült velem az egyik konyhaszékre.
- Milyen volt
a munka? – érdeklődött anya épp a saláta levelek aprítása közben.
- Elkaptunk
egy-két rosszfickót – újságolta büszkén – Napról-napra egyre jobban hiszem,
hogy a Földön még lehet nyugodt, békés életünk, nekünk, embereknek!
Hogyne! Apa mindig abban hitt, hogy ha elkap egy
drogdílert vagy megakadályoz egy rablást, akkor máris jobbá teszi a világot.
Csakhogy ahhoz több kell, nem csak egy elszánt, a munkáját imádó férfi. „Harc nélkül győzelem sincs!” Kiskoromtól
kezdve ezt az egy mondatot hajtogatta állandóan. Mindennap végig néztem, ahogy
fáradtan, esetleg egyenruhástól beesik az ágyba, majd pár órával később már
mehetett is vissza a rendőrőrsre. Imádta a munkáját, a rossz fiúk elkapásánál
már csak minket, a családját szerette jobban. Soha sem hozta haza a munkahelyi
gondjait, kivéve egyszer, aminek a vége anya halála lett.
Átverekedtem magam emlékeim sokaságán és egyenesen a
szobámba mentem, ami most inkább hasonlított egy raktárra, mint az én kis
zugomra. A fehér falakat itt-ott pókhálók díszítették, az egyik sarokban
papírdobozok hada sorakozott, a szekrényeim helyén pedig valami otromba, a
hatvanas évek környékéről ránk maradt komódok álltak. Semmi sem volt a régi,
semmi sem emlékeztette az itt leélt huszonöt évemre, kivéve talán az ágyam. A
rózsaszín baldachinos ágy pontosan ugyan ott volt, ahol hagytam, leszámítva,
hogy hiányzott belőle a matrac. Semmi baj, nagyobb gondom is van, mínusz egy
matrac még senkit nem vágott földhöz.
Két röpke órával és néhány porccica eltakarításával
később kezdtem úgy igazán érezni, hogy itthon vagyok.
- Apa, elmegyek a temetőbe! – kiabáltam be a bejárati
ajtóból. Egy sima „Rendben” elhangzása után, becsaptam magam mögött az ajtót és
lesétáltam a verandáról. Mennyivel
nyugodtabb, mint New York. Furcsa, hogy nem tolonganak az amúgy elég széles
utcákon ezerszámra a jellegzetes sárga taxik és a biciklis futárok. Itt nem
kell attól tartanod, hogy esetleg a sok szmog következtében fogsz meghalni,
vagy, hogy egy esős napon le-e fröcsköl majd egy autó vagy nem. A kellemes
időjárás miatt inkább úgy gondoltam sétálok, és nem szennyezem a levegőt
feleslegesen.
Talán kíváncsiságból vagy csak véletlenül, nem is
emlékszem rá igazán, hogy hogyan, de kikötöttem az Országos
Rendőr-főkapitányság épülete előtt. Igazán
szép épület. Az egész egy nagy, modern üveg kolosszus. Biztos minden
járókelőnek, turistának felkelti a figyelmét, tényleg nagyon szép.
- Nagyon sajnálom! – szabadkozott egy férfi miután kis
híján fellökött.
- Semmi baj, én nem figyeltem eléggé – mosolyogtam rá,
aztán kicsit szemügyre vettem. Nálam nem sokkal magasabb, barna hajú és zöld
szemű volt, igazán páratlan arccsontozattal megáldva – Magában csörgedezik egy
kis afrikai vér, ha nem tévedek, ugye? – kérdeztem meg az állát figyelve.
- Parancsol? – tágra nyílt szemekkel, megdöbbenve
nézett rám – Igen, a nagymamám dél-afrikai volt, de erre hogy jött rá? –
győzedelmes vigyort villantottam rá. Igazán vicces volt, ahogy ledöbbent és még
viccesebb, ahogy megrázta párszor a fejét, hogy feleszméljen.
- Nos, a fekete bőrűek állkapcsa szélességre hosszabb,
mint egy fehér bőrű emberé – elhúztam az álla előtt a levegőben az ujjam.
Szemével követte mozdulatom, majd újra rám nézett, én pedig folytattam
magyarázatom – még egy szembetűnő különbség, amit a nagyinak köszönhet, hogy az
alsó arca kissé előreirányul. Lehetetlen, hogy egy teljesen európai származású
férfinak ilyen koponyacsont felépítése legyen. Ritka, szóval becsülje meg! –
figyelmeztettem mosolyogva.
- Tarpay Ténia? – kérdezte nevetve. Na jó, rajtam a
sor, hogy felhúzott szemöldökkel, kérdőn, magyarázatot várva nézzek rá – Farkas
Márk vagyok és itt dolgozom – mutatott az üveges épületre – egy hónapja már
mindenki magáról beszél, nagyon vártuk már –
ajándékozott meg száz wattos mosolyával.
- Ebben az esetben, igen, én vagyok Tarpay Ténia –
nyújtottam felé a kezem, ő erősen megragadta és férfias kézfogással üdvözöltük
egymást.
- Nagyon örvendek, és ha nem okoz gondot, akkor
tegeződjünk – ajánlotta fel kedvesen. Bólintottam, majd az épület felé
pillantottam.
- Vártak rám? – kérdeztem hitetlenül, hisz frissen
diplomáztam. Gyakorlatom sincs, csak az elméleti tudásom biztos.
- Természetesen, oly annyira hogy… - nem bírta
folytatni, mert megcsörrent a telefonja. Feltartotta mutatóujját, hogy várjak,
aztán kihalászta farmerja zsebéből a készüléket.
- Igen főnök? Igen… Nem… Persze… Mindjárt ott vagyok…
Várjon… Éppen most futottam össze Téniával… Igen… Megkérdezem… - mondta, majd a
mellkasának nyomta a telefont.
- Ráérsz most? Lenne egy macerálódott hullánk a
Duna-parton – kacsintott rám bízatóan.
- Persze – vágtam rá egyből. Miért is ne? Hivatalosan csak holnap kezdek, de legalább nem kell
majd egy teljesen új környezetbe kezdenem.
- Igen… Megyünk – fejezte be a telefonbeszélgetést – a
macerálódott annyit tesz, hogy… - magyarázta, de félbeszakítottam.
- Felázott – egészítettem ki a szójelentését. Nem
vagyok hülye, voltak kórbonctani, antropológiai és patológiai óráim is az
egyetemen. Ez-az rám ragadt – tehát van egy vízi hullánk.
- Pontosan! Amúgy én vagyok a halottkém, ezt nem is
mondtam – vakargatta zavartan a fejét. Azért ennél nagyobb dolgot is hallgattak
már el előlem, például „Mennyasszonyom van”. Nosztalgiáztam kicsit. Igen, ez
megtörtént. Jártam egy sráccal, majd miután beleestem, bejelentette, hogy el
van jegyezve. Persze azért nem ilyen egyszerű volt az eset. Én szerettem bíztam
benne, ő meg hát… Kár a múlton rágódni, de azért nem ajánlom, hogy a szemem elé
kerüljön! Anya elvesztése után ez volt a második legnagyobb tragédia az életemben.
Átvertek, méghozzá elég csúnyán.
- Figyelj csak Márk – szólítottam meg, miközben a
Duna-parti helyszínre tartottunk az autójával. Egy pillanat erejéig felém
pillantott, hogy jelezze, figyel, majd szemeit a biztonságos vezetés érdekében
újra az útra szegezte – a kapitányságon van olyan adatbázis, amelyen megtalálom
egy adott magyar állampolgár adatait vagy még annál többet is? – kérdezem
titokzatosan. Senki sem tudhat arról, hogy egy gyilkos után nyomozom személyes
okból kifolyólag, ha így lenne, talán ki is rúgnának, főleg ha a tervem második
felére is rájönnének.
- Persze! Oké, ez Magyarország, nem vagyunk az FBI, de
azért nem az ezernyolcszázas évek rendszere alapján dolgozunk. A számítógépes
adatbázisok a legalapvetőbb dolgok egy ilyen munkakörnyezetben, szóval ne
aggódj, minden a rendelkezésedre áll – nyugtatott meg. Gondolhatta volna, de
ezt akkor is tisztázni akartam.
- Megérkeztünk – állította le a motort, a kulcsot
zsebre vágta és már ki is pattant a kocsiból. Én is így tettem, próbáltam vele
tartani a megszokott ritmust. A kezembe nyomott egy fémből készült táskát a
szükséges felszerelésekkel. A part körbe volt szalagozva, mindenhol rendőrök
nyüzsögtek és pár kíváncsiskodó ember is lézengett a szalagok mögött. Átbújtunk
az ideiglenes „kerítés” alatt. Egy testesebb férfi jött felénk, járőr
egyenruhát viselt.
- Helló Márk! – biccentett köszönésképp – a holttestet
egy horgász találta meg. Egy kőhöz láncolták a lábát, nehogy feljöjjön a víz
felszínére. Biztosra akart menni a gyilkos – elővett egy fehér mappát és átadta
Márknak – Ugye kijelenthetjük, hogy gyilkosság? – érdeklődött bizakodva a
férfi.
- Várjunk még, előbb szemügyre kell vennem, vagyis
vennünk – javította ki magát Márk és felém fordult – Ténia ő itt Lukács K.
István járőr. Pista ő pedig…
- Tarpay Ténia, tudom! – fejezte be helyette az
egyenruhás. Hihetetlen, rólam mindenki tud?
- Igen! – erősítettem meg az általa elmondott tényeket,
majd kezet ráztunk.
- Nos Ténia, mire számíthatunk? – tesztelt le Márk és a
kezembe nyomta a fehér mappát, persze csak miután ő is átnézte. Végig futottam
gyors, de semmi újat nem találtam, csak az állt benne, amit Pista elmondott. A
hullát lekötötték, tehát nem tudjuk egyelőre, hogy mennyi időre, de biztos
teljesen ellepte a víz, ez pedig azt eredményezi… Gondolkodj Ténia!
- Rohamos rothadási folyamat indult el a víz alatt,
mivel a kő lent tartotta, esélye se volt a vízfelszín közelébe jutni, így
kapunk eredményül egy valószínűleg nehezebben azonosítható holttestet –
hadartam el gyorsan az elméletem, majd megkönnyebbülten fújtam ki a bent
tartott levegőt, amikor Márk elismerően bólintott.
- Ügyes! – dicsért meg – nem tévesztettél pályát,
véletlenül nem halottkémnek készültél? – érdeklődött. Egy nemleges
fejcsóválással válaszoltam. Elmosolyodott, majd a folyópartra indult. A
holttest egy fekete zsákkal volt letakarva a nem kívánatos szemek elől, ugyebár,
nem éppen kellemes látvány, annak, aki csak egy megnyugtató sétát kívánt tenni
az ország leghosszabb folyójának partja mentén. Márk kinyitotta a táskát kivett
belőle két pár fehér, gumikesztyűt, egyiket nekem dobta, a másikat felvette.
Óvatosan lehúzta a zsákot és a földre tette.
Ahogy becsuktam a szemem anya képe lebegett előttem,
ahogy fejbe lövik. Soha sem fogom elfelejteni.
Márk alaposan szemügyre vette a hullát, vagyis inkább
azt, ami maradt belőle. Ugyan nem vagyok halottkém, de így is meg tudom
mondani, hogy körülbelül harmincöt- negyven éves európai nő lehet. A korát
megkérdőjelezem, de hát végül is ez nem az én dolgom.
- Oké fiúk, itt végeztünk. Vigyétek az intézménybe! –
vette le kesztyűjét Márk, felállt és rám villantotta „bugyiszaggató” vigyorát, ami után biztos döglenek a nők –de nem én-,
majd a folyó partjára sétált, miközben figyelmeztette pár járőr, hogy óvatosan,
mert csúszik. És én ilyenkor mondok egy imát, amiért az én munkámban nem
megengedett a magas sarkú, ugyan nem gondoltam, hogy a napom egy csúszós parton
fogom tölteni, egy hullakém és egy csúnyán összevert nővel, de mivel a
hétköznapokban sem öltözködök topmodellek módjára, így most könnyen én is
odalépkedhettem Márk mellé, hogy kitaláljam, min gondolkozhat.
A Dunát eléggé háborgós kedvében találtuk. Bevallom nem
szívesen mentem volna még közelebb hozzá, de szerintem így is rájöttem, mire
kíváncsi annyira a férfi. Kérdőn pillantottam Márkra.
- Tudom, hogy én itt még zöldfülű vagyok, de… -
kezdtem, majd belém fojtotta szót.
- Nyugodtan parancsolgathatsz, ha erre gondolsz –
nevetett fel hangosan. Hűha, ez a pasi vagy gondolatolvasó, vagy csak simán én
vagyok olyan felszínes, hogy a legkisebb gondolataim is az arcomon vannak
kivetítve, mint a jó kis autós moziban. Válaszképp azt hiszem kissé elpirult,
szóval amilyen gyorsan csak tudtam hátrafordultam és elkiáltottam magam
Istvánt, a járőrt keresve.
- Van valamilyen kapcsolatunk a Meteorológiai
Intézettel? – aprót bólintott, mikor már látótávolságba ért – Szeretnék, vagyis
szeretnénk egy statisztikát a Duna vízszintjéről, vízhozamáról, a csapadékról
az elmúlt két hétre visszamenőleg. Egyszóval, adatok kellenek, hogy megtudjuk
honnan sodorta ide a hullát a folyó, mert, ahogy most elnézem, kő ide vagy oda
a nőt biztos nem egy ilyen sekély parton dobták ki – a járőr csak egy szemöldök
felhúzással „válaszolt”, Márk pedig elismerően röhögött mellettem. Igazán
örülök, hogy jól szórakozott.
- Küldjék már be Téniát! Mire várnak? – vérfagyasztóan
dühös kiabálás szelte ketté a levegőt a BRFK épületében. Mindenki megállt egy
pillanatra. Valaki csak kíváncsiságból csendesen figyelte mi fog következni,
valaki pedig egyenesen lyukat égetett a hátamba a puszta nézésével. Legtöbbjük
tudta ki vagyok, hamar terjednek a hírek és pletykák, legnagyobb
elkeseredésemre. Nem azért jöttem ide, hogy bonbonnal és tárt karokkal fogadjanak,
nem akartam semmit nagydobra verni, de úgy látszik, itt semmit nem lehet
titokban tartani. Kíváncsi vagyok, hogyan zajlanak itt az ügyek. Teljesen
biztos vagyok benne, nem úgy, mint Amerikában. Ott mindent a legnagyobb
titokban kell tartani, még egy másik nyomozónak se mondhatod el. Na persze, ez
nem írásba foglalt szabály, de a legtöbben betartják.
- Kérem, fáradjon be – lépett elém egy ősz szakálas
férfi. Rám villantotta kissé ijesztő tekintetét, majd megigazította makulátlan fehér
ingje gallérját és egy fejrándítással jelezte, menjek utána. Ha nem láttam volna
a BRFK honlapján a képét, akkor is tudnám, hogy ki ő. Megjelent, és láss
csodát, mindenki olyan villámgyorsan kezdett gépelni, telefonálni, ügyeket
intézni, mintha öt perccel ezelőtt is ugyan így zajlott volna minden.
- Üdvözlöm Ténia, foglaljon helyet, kérem – csukta be
mögöttem az ajtót.
- Köszönöm! – kicsit feszengve ugyan, de helyet
foglaltam. Az öltözékem nem igen volt az alkalomnak megfelelő, hisz nem ez volt
az útitervem eredetileg.
- A neve Dr. Kiss László, rendőrezredes. Nyugodtan
hívhat ezredesnek vagy akár főnöknek, kinek mi tetszik, bár, amikor nem adom
meg a fizetésemelést rendszerint a bunkó vagyok.
A többi megnevezésem ne is firtassuk, úgyis fog ezt-azt hallani – nevetett.
Hozzá hasonlóan én is elnevettem magam és eltöprengtem, vajon hány éves lehet.
Első pillantás után a mogorva, szakállas férfit körülbelül ötven évesnek
tippeltem, de így sokkal kevesebbnek tűnik.
- Ezredes – megbillentettem a fejem beleegyezésképp.
- Tehát, Tarpay Ténia – rám nézett, és miután
helyeslően bólintottam az előtte sorakozó papírkupac tetejére pillantott –
kiváló eredményekkel végezte el az egyetemet, és ahogy látom az FBI-nál
eltöltött hat hónap gyakorlatot is kitűnővel zárta. Gratulálok! Milyen ügyekkel
találkozott a gyakorlata alatt?
- Köszönöm! Nos, rengeteg gyilkossággal, holttest
azonosítással, fegyveres támadással találkoztam, és persze ha az USA-ról van
szó, akkor meg kell említeni, hogy bandaháborúkban is részt vettem illetve volt
szerencsém drogbárókkal is összecsapni kétszer, ha jól emlékszem – nehéz
összefoglalni, mikkel és kikkel találkoztam hat hónap alatt. Egy átlagember is
rengeteg új embert ismer meg vagy csak rengeteggel fut össze ennyi idő alatt,
de ez a munka más. Itt még ha nem akarod, akkor is kénytelen vagyok új
kapcsolatokat kiépíteni. A kényszer nagyúr! Annál nagyobb úr már csak a
Hatalom. Ó, igen, aki hatalommal rendelkezik, az képes a kényszeren is
felülkerekedni.
- Ez igen szép
teljesítmény, de tudnia kell, hogy sajnos most mindez nem elég. Annak ellenére,
hogy még én is lenyűgözőnek találom az elszántságát, nem kaptunk engedélyt
arra, hogy egyedül menjen terepre – tekintete csalódottságot sugárzott, de csak
egy pillanatig. Egyik kezében egy papírt szorongatott, a másikat ökölbe
tartotta – tessék. Az államügyész nem volt hajlandó aláírni az engedélyt.
- Értem – a papírra pillantottam. Persze, miért van az,
hogy életem egyik legfontosabb momentumát is el tudja rontani valami? Ráadásul
ebben az esetben egy papír. Ha egy hurrikánról lenne szó, vagy egy világrengető
történésről, akkor teljesen megérteném. De most csalódott vagyok. A papír
nyert.
- Az indok nem is érdekli? – húzta fel kérdőn a
szemöldökét. Végül is, adjuk meg a végső döfést!
- Ha őszinte akarnék lenni, akkor azt mondanám,
érdekel. De, az egyik tanárom mindig azt mondta, hogy az őszinteség ebben a
szakmában csak hátráltat minket, így azt kell mondanom, köszönöm, de nem
érdekel – zártam le minél hamarabb, hisz bevallom, furdalt a kíváncsiság.
- A tízedik emeleti irodák egyikében átveheti a
jelvényét és a fegyverét is. Persze csak a szükséges iratokkal – egy frissen
nyomtatott papírt vett el a nyomtató elől és átadta nekem – Ténia, gondolom,
nem kell emlékeztetnem önt arra, amire felesküdött. Mindent a lakosság
biztonságáért, a magánügyeket otthon hagyjuk, kizárólag a törvények szerint
járunk el – sorolta fel könnyed eleganciával, melyet hirtelen komolyság és
elszántság váltott fel - Utoljára hagytam az ön szempontjából legfontosabbat:
Semmi magánakció! Tudom mi történt az édesanyjával és az édesapját is ismerem.
Őszinte részvétem – lehunyta szemeit. Fájdalom suhant át arcán vagy talán idegesség.
Erőteljesen megdörgölte orrnyergét, majd felpattantak szemhéjai – de tudnia
kell, hogy nem maga fogja megváltani a világot.
- Soha nem akartam megváltani. Csak egy kicsit jobbá
tenni. Legalább érezzék azt az emberek, hogy biztonságban vannak mellettünk.
Hogy ne kelljen rettegniük, mikor fogja őket megölni, vagy kirabolni valaki.
Hogy fel tudják vállalni és dolgozni, ha valaki bántalmazza, terrorban tartja
őket – mondtam elszántan és mivel más mondanivalóm nem akadt, emelt fővel
távoztam.
Soha sem vártam el senkitől,
hogy sajnáljanak. Sőt, utáltam itthon lenni, mert mindenki csak egy kissé őrült
lánynak tartott, aki belebolondult abba, amit látott. Egy olyan lány voltam a
szemükben, akit csak sajnálni lehet. Talán ez volt az oka annak, hogy imádtam Amerikát.
Imádtam, mert ott önmagam lehettem. Önmagam a szörnyű tragédia nélkül, hisz
egyetlen ember tudott arról a bizonyos napról, amely miatt most itt vagyok.
- Szerintem ez a világ legrosszabb liftje! – nevetett
mögülem valaki gondolataimból kiragadva. Őszintén, nehezemre esett megfordulni
és szembenézni a rekedtes férfihang tulajdonosával, mert egyet jegyezzetek meg
lányok: az ilyen hang tulajdonosa mindig egy pofátlanul jóképű pasi, akinek
mellesleg bugyiszaggató mosolya mellé egy hibátlanul férfias arccsontozat, egy
nőkre részegítően ható parfüm és egy gyönyörű szempár társul. Nos, hölgyeim,
üdv a Mennyországban! – Sajnálom, ha megijesztettem, de mivel a szüleim
úriembernek neveltek, kötelességemnek éreztem, hogy figyelmeztessem a lift örök
állapotáról.
- Parancsol? – körülbelül két perc után tudtam
megszólalni. Miután megfordultam és szokásomhoz híven, az előfeltevésem
beigazolódott, sőt nem csak beigazolódott, hanem mondhatjuk úgyis, túltett a
képzeletem netovábbján. Nos, azután meg sem tudtam szólalni, mint említettem.
Ott állt előttem egy sötét hajú, kék szemű Adonisz és egy pimasz fél mosollyal
magyarázott valamit. Hogy mit? Hát ezt én is szeretném tudni, ugyanis a
szememen kívül minden más kommunikációhoz és érzékeléshez szükséges „segédeszközöm”
megszűnt létezni és működni.
- Azt mondtam, hogy a liftet évente egyszer lehet
látni. Célszerűbb a lépcsőt választani – kacsintott rám.
- Remek, tehát lépcsőzhetek nyolc emeletet – fújtattam
idegesen, majd intettem egyet neki köszönésképp és a lépcsőház felé vettem az
irányt.
Dohos, állott szag terjengett a lépcsőfordulónál.
Először lenéztem, de egyetlen embert se láttam, így elindultam a második emelet
felé. Mindig is utáltam lépcsőzni. Nem baj, új alakformáló reformot vezetek be.
„Szép, kerek feneket szeretnél? Jelentkezz azon munkahelyek egyikébe, ahol
minimum huszonöt emelet található, liftnek meddig hűlthelye sincs.” De hát
egyáltalán nem panaszkodhatok, így legalább nem kell még edzőterem-bérletet
vennem. Két rendőrt pillantottam meg a harmadik lépcsőfordulónál. Jókedvűen
csevegtek, néha egy-egy horkantás és kacagás is elhagyta szájukat. Nagy
sztorizgatásban lehetettek és voltak mindaddig, amíg el nem kezdett fülsüketítő
hangot hallatni mindkettőjük csipogója. Ekkor összenéztek pár másodpercre. „12-es
kód, a picsába. Oda a kajaszünet!” Az egyikőjük, a magasabb, de annál köpcösebb
csak ennyit dörmögött, ezt is csak az orra alatt, majd sietősre vették a
lépteiket és szinte felborítottak miközben lerohantak a lépcsőn. Hm. Talán
emlékeztetnem kell majd magam, hogy a nap nagy részében a földszinten
tartózkodjak. Kinek van kedve egy 12-es kód (súlyos testi sértés, lövöldözés) esetén három vagy több emeleten
keresztül lépcsőzni?!
Nagy nehezen felértem a tizedikre és magamban hálált
mormoltam azért, hogy az a két cigarettával a számban eltöltött évem után is, a
tüdőm tökéletesen veszi az akadályokat és nem hagy a legnagyobb szarban.
Istenemre mondom, soha életemben nem láttam még ilyen rideg folyosót. A
vakítóan fehér falak inkább emlékeztettek egy kórház sürgősségi osztályára,
mint sem egy rendőrségre. Oly annyira megfájdult a fejem a természetellenesen
fehér színtől, hogy menekülőre fogtam és benyitottam az első helységbe, amit
megláttam.
- Ó, elnézést. Tarpay Ténia vagyok és a jelvényemet,
illetve a fegyveremet szeretném átvenni – hadartam el magyarázkodásképp a bent
ülő kissé mogorvának tűnő ősz hajú nőnek. Lassan, alig hallhatóan ejtette ki a
nevem, mintha ízlelgette volna kicsit a „Ténia” részét. Elgondolkozott, majd
kinyitott egy fiókot és elém tolt egy R-78-as fehér fémmarkolatú pisztolyt és a
csillogó jelvényt a nevemmel.
- Köszönöm! – rámosolyogtam és elvettem az engem
megillető dolgokat. A pisztolyt egyenlőre a nadrágom és a bugyim anyaga közé
dugtam, a jelvényt pedig a kabátom belső zsebébe tettem. Hirtelen
megkönnyebbültem. Nem tudom miért, de mintha az egy mázsás súlyt – amit évekig
cipeltem – levették volna a vállamról és a siker kapujába értem. Nem volt már
kanyar és kereszteződés, csak egyszerűen egyenesen kellett elsétálnom a célig.
És sikerült. Biccentettem a hölgynek és baromi nagy vigyorral a fejemen
elindultam az ajtó felé.
- Kisasszony, vigyázzon. Éljen a jelenben,
emlékezzen a múltra, de soha ne akarja megváltoztatni azt!
